A DALAI LÁMA TANÍTÁSAI A NÉGY NEMES IGAZSÁGRÓL

Legfontosabb emberi értékeink megőrzéséhez és továbbfejlesztéséhez különbséget kell tennünk jó és rossz között. Ehhez különböző vallási hagyományok is segítségünkre lehetnek. Minden vallási hagyománynak két oldala van: egy filozófiai és egy erkölcsi. A filozófiai nézeteik között lehetnek különbségek, de erkölcsi tanításaikon keresztül mind egyformán hozzá tudnak járulni a "jó szív" kifejlesztéséhez. Mind azt üzenik, hogy szeressük embertársainkat és legyünk velük megértők és türelmesek. Ha felfogjuk, mit jelent a "jó szív", akkor azt is megértjük, hogy minden vallásnak ez a leglényegesebb mondanivalója. Egyesek azt hiszik, hogy a vallásgyakorlat imádságot, templomba járást, szertartásokon való részvételt jelent, és semmi köze a hétköznapi élethez. Ám akinek a vallásossága ilyen, megszabott teendőkre korlátozódik, az nem tud mihez kezdeni a vallásával, mihelyt a templom ajtaján kilép. Ha viszont megértjük minden vallásnak a fent említett egyetemes emberi mondanivalóját, akkor ezek a tanítások egyszeriben jelentőséget nyernek a mindennapjainkban. Ráadásul, ha megértjük a vallások e közös, központi üzenetét, akkor jobban meg tudjuk becsülni egymást, és rájövünk, hogy sok tennivalónk van egymás hagyományaitól.

 

Ma buddhista alaptanításokat adok. A nem buddhista hívők csak azt használják fel belőle, amit hasznosnak tartanak; a többit nyugodtan felejtsék el! Akik pedig buddhistának tekintik magukat, azok próbálják meg alkalmazni az elmondottakat a hétköznapi életükben! A buddhista filozófia alapelveit próbálják meg átültetni a gyakorlatba!

 

Láthatjátok, hogy miközben tanítást adok, ezen a magas trónuson foglalok helyet. Ezzel azonban nem magamat tisztelem meg, hanem azt a szent hagyományt, amelyet képviselek. Ez a tanítás magától a Buddhától ered, és sok nagymesteren keresztül hagyományozódott rám. A szent tanítások iránti tiszteletből maga a Buddha is trónust emelt és leborult előtte mielőtt helyet foglalt volna rajta, hogy előadja a tökéletes bölcsességről szóló tanítóbeszédét. Én is leborultam a trón előtt háromszor, mert nagy alázatra van szükség, ha az ember ilyen magas helyre ül fel - különben könnyen úrrá lehet rajta az elbizakodottság. Miután pedig az ember helyet foglal a trónuson, felidéz néhány, a dolgok mulandóságára és káprázatszerű voltára emlékeztető versszakot, és ezzel a tudattal fog hozzá a tanításhoz.

 

A Buddha tanításai arról szólnak, hogyan fogjunk őszinte gyakorlatba annak érdekében, hogy a valóságról alkotott elképzeléseinket finomítsuk, hogy az élettel való kapcsolatunkat helyreállítsuk. Ehhez helyes magatartásra van szükségünk, amit a részletes filozófiai tanítások alapján alakíthatunk ki magunkban. A gyakorlat lényegi része az együttérzés és az erőszakmentesség kifejlesztése, amire csak akkor leszünk képesek, ha belátjuk, hogy a valóság minden eleme összefügg egymással, vagyis kölcsönösen egymásra vannak utalva.

 

E tanítás tehát két részből áll: Először elmagyarázom azt a filozófiai álláspontot, mely szerint a dolgok kölcsönösen egymástól függnek, ami aztán magától elvezet a belátáshoz, miszerint erőszakmentesen kell élnünk, egyre jobban törekedve a másokkal való együttérzésre.

 

A filozófiai nézet alapja a mulandóság belátása. Vegyük tehát észre azt, hogy a dolgok napról napra, percről percre, sőt pillanatról pillanatra változnak! A mulandóság vonatkozik egyrészt a körülöttünk levő világra, másrészt ránk is, akik e világban benne élünk. Ez a világ valaha létrejött, azóta folyamatosan változik, egyszer pedig meg fog szűnni; ahogyan mi is egyszer megszülettünk, aztán megöregszünk, végül pedig meghalunk. Ez azonban csak a mulandóság durva, érzékelhető szintje.

 

Ha a változás folyamatát tanulmányozzuk, akkor rájövünk, hogy a változékonyság e durva, érzékelhető szintje csak a felszín, amely alatt finomabb, közönséges módon érzékelhetetlen változások zajlanak. Még ha nem is vesszük észre, a feltételekhez kötött jelenségek pillanatról pillanatra változnak. Ha ez nem így lenne, akkor durva, közönséges szinten nem tapasztalnánk változást. A durva mulandóság szintjén mindig felmerülhetnek új okok és körülmények, amelyek a változásért felelőssé tehetők, de a pillanatnyi változás esetében nincs szükség arra, hogy ezt a mulandóságot mindig valami új ok vagy körülmény beálltának tulajdonítsuk. Sőt: e finom változás oka és feltétele ugyanaz, mint amely létrehozta azt a bizonyos jelenséget. Éppen ettől van az, hogy mindig minden folyamatos változásban, áramlásban van.

Jóllehet, szabad szemmel nem tudjuk megfigyelni a felszín alatti átalakulást, a hétköznapi szinten tapasztalt durva változások alapján mégis következtethetünk meglétére. Valójában pillanatról pillanatra változnak a dolgok; minden pillanatban elmúlik valami, és létrejön helyette valami más, de csak azért, hogy a következő pillanatban megint valami másnak adja át a helyét. A változás azonban nem csupán azt jelenti, hogy a dolog a következő pillanatban már nem létezik, hanem azt is, hogy már az első pillanat úgy jött létre, különböző okok és körülmények összjátéka folytán, hogy eleve benne rejlett a változás. A feltételes jelenségek hirtelen megváltozása is erre a tényre utal.

 

A változó, átmeneti jelenségeknek két csoportja van: az egyik az élettelen, feltételekhez kötött jelenségek csoportja: azoké, amelyek nem éreznek örömöt és fájdalmat. A másikat az érző lények alkotják, akiknek érzéseik és tapasztalataik vannak. Ők azok, akik érzéseik alapján kellemes, kellemetlen és semleges tapasztalatokat különböztetnek meg.

 

Az érző lények a megkülönböztetés képességével is rendelkeznek, melynek következtében ismerik a jót és a rosszat. Minket, embereket is e megkülönböztetés tesz képessé arra, hogy jót és rosszat tapasztaljunk. A jó és a rossz érzetek megkülönböztetése folytán, természetünknél fogva a boldogságra és a szenvedés elkerülésére törekszünk. Jónak tekintjük mindazokat az okokat és körülményeket, amelyek kellemes érzéshez és boldogsághoz vezetnek; míg rossznak tartjuk azokat, amelyek kellemetlen tapasztalatokat és szenvedést eredményeznek. Az érzésre és a megkülönböztetésre való képességünk alapján teszünk tehát különbséget jó és rossz között.

 

Ha megkülönböztetésről és érzésről beszélünk, akkor voltaképpen tudati tartományon belül felmerülő dolgokról van szó. A tudatosság legfontosabb jellegzetessége az, hogy tárgyakkal áll kapcsolatban, tárgyakat érzékel, állandóan tárgyakat tapasztal. Ennek alapján határozzuk meg a buddhizmusban az "érző" (vagy élő-) lényfogalmát. "Élőlény" alatt nem csupán egy élettel bíró, bizonyos élettartalommal rendelkező egyént értünk, hanem a létezésnek egy olyan szintjét, amelyen a tudatosság igen fontos szerepet játszik. "Érző lény" alatt voltaképpen ennek a tudatosságnak a folytonosságát értjük. A tudatfolytonosság alapján beszélünk aztán a tapasztalatok különböző tartományairól, úgymint érzésekről, megkülönböztetésekről, és így tovább.

 

A mulandó jelenségek közül az élettelen, fizikai formák is a saját okaik és feltételeik folytán jönnek létre, és a belső tudati jelenségek is a saját okaiktól és körülményeiktől függenek.

 

A változásnak kétféle fajtájáról beszélhetünk. Az egyik - amely különösen az élettelen, fizikai tárgyakra jellemző --, természetes folyamat, a természet alapvető törvénye. Az anyagi világban tapasztalt változások különböző okok és körülmények folytán következnek be, de ezeket nehéz lenne összefüggésbe hoznunk az erkölcsi ok-okozatiság törvényével, amit a buddhizmusban karmának nevezünk.

 

A belső, tudati változásokon belül szintén két csoportot különböztetünk meg: az egyik hasonlít az élettelen világban tapasztalt változásokhoz, tehát szintén természeti törvény. Másfelől viszont, a bizonyos fajtájú érzéseken és megkülönböztetéseken alapuló tudatban, jó és rossz indulatok, szándékok is keletkeznek, melyeknek alapján különböző - jó, rossz és semleges - tetteket hajtunk végre. Az ezeken alapuló változások nem pusztán egy természetes folyamat részei, hanem igen sok közük van az emberi szándékhoz, avagy motivációhoz. A buddhizmusban az ilyen változásokat előidéző cselekedeteket nevezzük karmának.

 

Amikor jóról és rosszról beszélünk, jusson azonnal eszünkbe: "jó"-nak tapasztalatunk azon tényezőit nevezzük, amelyek boldogságot okoznak, "rossz"-nak pedig azokat, amelyek problémákhoz és szenvedéshez vezetnek. Ha megfigyeljük a külső és belső jelenségek e sokaságát, azt találjuk, hogy ezek mind bizonyos okok és körülmények összjátéka folytán jönnek létre, és a változásuk természetes folyamat. A változást az teszi lehetővé, hogy minden okoktól és feltételektől függ. A dolgoknak ezt a kölcsönös feltételezettségét, egymásra utaltságát nevezzük a buddhizmusban "kölcsönös függésnek", "függő keletkezésnek".

 

A függő keletkezés, mint ok-okozati törvény alapján állapítjuk meg a Négy Nemes Igazságot, és ugyanezen az alapon mutatjuk be a tizenkét-tagú függőségi láncolatot is.

 

A Négy Nemes Igazságon belül két csoportot különböztethetünk meg: a tiszta osztályt és a tisztátlan osztályt. Az előző az ösvény Igazságát foglalja magában, amely elvezet a szennyező érzelmek Megszüntetésének Igazságához; az utóbbiba, pedig a Szenvedések valódi Okainak Igazsága, valamint az ezen okokból következő Szenvedések Igazsága tartozik. A tizenkét-tagú oksági láncolatot kétféle módon szemléltethetjük: előre- és hátrafelé. Előrefelé tekintve azt magyarázza meg, hogyan fakad minden a tudatlanságból, visszafelé pedig azt írja le, hogyan lehet megszüntetni a tudatlanságot, ami minden szenvedésünk és problémánk forrása.

 

A tizenkét-tagú oksági láncolattal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy amennyiben egy individuális folyamatról beszélünk, annak a kezdete mindig a tudatlanság egy adott esetére vezethető vissza, amely legvégül mindig megöregedéshez és halálhoz vezet. Ám miközben egy ilyen láncolaton belül éljük az életünket, újabb és újabb tudatlanságunk folytán továbbra is új tetteket hajtunk végre, azaz karmát halmozunk fel. Ez a sok-sok tudatlanság és az abból fakadó tettek mind kihatnak egymásra, és ezért a folyamat soha nem ér véget, tudniillik a tudatlanság folytán végrehajtott tett újabb tudatlanságot eredményez, amiből újabb tett fakad - és így tovább, a végtelenségig. Ily módon bonyolódunk bele teljesen a tudatlanság és az abból fakadó tettek körforgásába: már eleve a tudatlanságból fakadó életünk során, megújuló tudatlanságunk miatt, mindig újabb karmikus tetteket hajtunk végre. A tudatlanságnak ezért nincs kezdete, s épp ezért kezdettelen a szamszára, a létezés körforgása is.

 

A szamszára kezdettelensége a tudatunk természetével is szorosan összefügg. A tudat eredetét ugyanis hiába keressük, sehol sem találjuk. A tudatnak nincs első oka. A tudat magától értetődően nem fizikai tárgy, tehát nem lehet anyagi természetű oka. Ha feltennénk, hogy fizikai okkal rendelkezik, az nyilvánvalóan rengeteg ellentmondáshoz és képtelenséghez vezetne. Ezért azt állítjuk, hogy a tudatosságnak nincs időbeli oka, és éppen ezért az élőlények életének sincs abszolút értelemben vett kezdete.

 

Milyen tanulságot vonhatunk le a feltételektől függő keletkezés, az ok-okozatiság elméletéből? Azt, hogy mivel minden szenvedés és boldogság bizonyos okok és feltételek függvényében keletkezik, mi pedig mindannyian a szenvedés elkerülésére és boldogságra törekszünk, azokat az okokat és körülményeket kell előtérbe helyeznünk, ápolnunk és fejlesztenünk magunkban, amelyek boldogsághoz vezetnek; a szenvedéshez vezető tényezőket pedig meg kell próbálnunk kiküszöbölni, vagy legalább az arányukat csökkenteni. Vagyis: ha állandóan bántunk másokat, akkor boldogtalanok és szomorúak lesznek, és ezzel hosszú távra önmagunknak is rengeteg bajt és szenvedést okozunk: Ha viszont rokonszenvezünk a többiekkel, és kedvesen, együtt érzőn bánunk velük, azzal boldoggá tesszük őket, és hosszú távon mi magunk is boldogságot fogunk tapasztalni.

 

Ahogy tegnap este említettem: ha odafigyelünk másokra és erősítjük magunkban az együttérzés szándékát, végső soron önmagunkkal teszünk jót. Ha ellenben közömbösek maradunk mások szenvedéseivel szemben, sőt kihasználjuk, megbántjuk, megsértjük őket, talán átmeneti előnyhöz jutunk, hosszú távon azonban szenvedni fogunk. A kölcsönös függés törvénye miatt van így; tudniillik ha mások számára fájdalmas okokat és feltételeket teremtünk, annak az lesz a gyümölcse, hogy meg kell tapasztalnunk azt a rosszat. Ezért azt szoktam mondani, félig viccelődve, az embereknek, hogy ha már önzők vagyunk, legalább okosan legyünk azok, ne pedig ostobán.

 

Ha odafigyelünk másokra és törődünk velük, hosszú távon elégedettek leszünk. Ha megfeledkezünk róluk; nem törődünk boldogságukkal, hanem csak a saját jólétünk megteremtésén fáradozunk, azzal viszont csak rövid életű elégedettséghez juthatunk. A másokkal való törődés ezen kívül igazi önfegyelemre is megtanít minket. Mivel használjuk az értelmünket és odafigyelünk a tetteink rövid és hosszú távú következményeire, fejlődik az ítélőképességünk, és elmélyül a tiszta tudatosságunk. Ennek folytán képesek leszünk akár az érzelmi indulataink sugallata ellenére cselekedni. Ezt a fegyelmet nem valaki más erőlteti ránk, hanem a tiszta tudatosság egyenes következménye lesz.

 

Ha például összeveszünk a szomszédunkkal, és dühbe gurulunk, meglehet, azonnal meg akarjuk ölni az illetőt. Abban a pillanatban úgy érezzük, elégedettséggel töltene el bennünket egy ilyen cselekedet; "Végeztem az ellenséggel!" Ám ha gondolkodunk a hosszú távú következményekre, azonnal belátjuk, hogy ha gyilkolunk, azért büntetés jár: börtönbe zárhatnak, vagy akár ki is végezhetnek. Ilyenkor az erős indulataink ellenére megfékezzük magunkat, mivel tisztában vagyunk azzal, hogy hosszú távon tettünk milyen következménnyel járna. Az igazi önfegyelem tehát a dolgok ok-okozati összefüggéseinek világos felismeréséből fakad.

 

Mindennek van oka. Minden jelenség, minden tapasztalatunk különböző okok és feltételek függvényében jön létre. Az elmélyült tudatosság magatartásváltozást eredményez, tudniillik a kölcsönös egymásra utaltság törvénye ismeretében jelentősen megváltozik a világhoz való hozzáállásunk.

 

A Négy Nemes Igazság tiszta osztályába, mint már említettük, az ösvény és a Megszüntetés Igazsága tartozik. A Megszüntetés a hibák és a szennyező érzelmek megszüntetését jelenti, bizonyos ellenszerek alkalmazása által. Az igazi Megszüntetés azonban nem más, mint a tudatlanság megszüntetése, mivel a tudatlanság a szamszára, a létesülés körforgásának alapvető oka, vagy gyökere. A tudatlanság nem más, mint a valóság teljes félreértése: emiatt vagyunk a létesülés körforgásába zárva, emiatt tapasztalunk végtelen szenvedéseket. Legfontosabb feladatunk tehát a tudatlanság megszüntetése.

 

A tudatlanság ellenszere a helyes belátás, avagy bölcsesség, mellyel a valóság természete megérthető. Csak a bölcsességgel tudjuk eloszlatni azt az alapvető félreértést, amiből minden gondunk, bajunk, szenvedésünk fakad. Ha pedig a tudatlanságot megszüntetjük, végre valóban boldogok leszünk. A valódi Megszüntetés tehát tökéletes boldogság is egyben, mivel az nem más, mint tökéletes megszabadulás a létesülés körforgásából.

 

Amíg az elménk a tudatlanság hatása alatt áll, addig ki vagyunk szolgáltatva a saját tévképzeteinknek, s emiatt végtelen szenvedéseken kell keresztülmennünk. Ha egyszer képesek leszünk véget vetni ennek a félreértésnek, ami az összes problémánk gyökere, akkor végre valódi szabadsághoz, valódi boldogsághoz és békességhez jutunk. A buddhizmusban ezt az állapotot nevezzük a létesülés körforgásából való megszabadulásnak.

 

Tisztáznunk kell tehát a tudatlanság jelentését. Mit értünk tudatlanság alatt, ami a létesülés körforgásának gyökere? Többféle válasz adható a kérdésre, hiszen annyi félreértésünk adódhat a világgal kapcsolatban, ahány tárggyal csak életünk során találkozunk. A tudatlanságnak emiatt számos fajtája és rétege van.

 

A tudatlanság elsődleges fajtája azonban az, amely minden szennyező érzelem és szenvedés gyökere: nem vagyunk tisztában azzal, hogy a látszat és a valóság nem fedi egymást; hogy a kettő között különbség van. A fizikai világ például úgy tűnik számunkra, mintha részekből és egészekből tevődne össze. Jól tudjuk, hogy minden tárgy, amit teljes egésznek érzékelünk, voltaképpen számos részből áll. Ezek a részek egymáshoz képest különböző irányokban foglalnak helyet. Ám ha ezeket a részeket megkíséreljük elkülöníteni az egésztől, akkor rájövünk, hogy ez nem lehetséges, mivel csak egymáshoz képest léteznek. Valójában mind a rész, mind pedig az egész fogalma a saját szemléletünkön múlik, a hétköznapjainkban azonban mégis úgy kezeljük a dolgokat, mintha tényleges részekkel és egészekkel lenne dolgunk. Nem látjuk magát a valóságot. Az a benyomásunk, mintha a részleteket teljesen el lehetne különíteni az egésztől, holott ez nem így van.

 

Ugyanez áll a tudatosságra: úgy tűnik, az időpillanatok a tudatosság alkotórészei, hiszen minden tudatpillanatnak van előzménye és következménye is. Ez azonban megint csak látszat, amely elfedi a valóságot. A látszat és a valóság között tehát mély szakadék tátong. A függő keletkezés jelentésének második szintje tehát az, hogy minden egészt az alkotórészei alapján nevezünk meg.

 

Ennek alapján azt is megérthetjük, hogyan jönnek létre a dolgok a megnevezésüknél fogva. Amikor egy bizonyos tárgyról úgy beszélünk, mint egy szilárd, jól körülhatárolható egészről, tévedésben vagyunk, mivel az egész az alkotórészeitől függ: azoktól függetlenül nem létezik. önmagában semmi sem egész, semmi sem egységes; az alkotórészeitől függetlenül semmiféle tárgy, semmiféle konkrét valóságot nem tudunk megnevezni.

 

Ebből következik, hogy ha tüzetesen megvizsgáljuk, minek alapján nevezünk egy adott tárgyat valaminek, ezt a valamit sehol sem találjuk. A megnevezés alapja nem létező.

 

Felmerülhet a kérdés, hogy ha a megnevezések alapját sehol sem találjuk, akkor hogyan működhet az ok-okozatiság törvénye. Hogyan jöhet egyáltalán létre valami? Mi az, ami létrejön, ha nincs semmi, amit megnevezhetünk? Erre a válasz, hogy minden csupán megnevezés: semminek sincs valóságos léte. Minden csak a szerint jön létre, ahogy megnevezzük.

 

Ezért, amikor ürességről beszélünk, ezalatt nem azt értjük, hogy egyáltalán semmi sincsen. Az üresség csupán a független, önálló lét hiányát jelenti. A dolgok azért nem rendelkeznek önálló léttel, mert minden egész alkotórészeitől függ, és pusztán annak alapján jön létre, ahogy megnevezzük. Ezért van az, hogy a világon minden valami mástól függ: semminek sincs önálló léte. Ezt jelenti az üresség.

 

Kérdés, hogy ezt a felismerést hogyan ültetjük át a gyakorlatba, és mi lesz a végeredménye. Olyan bölcsességre kell szert tennünk, amellyel beláthatjuk a valóság ürességtermészetét, ehhez, pedig különleges összeszedettségre van szükségünk. Ezért először összpontosító meditációt kell végeznünk, vagyis meg kell tanulnunk tartósan odafigyelni valamire. Ahhoz pedig, hogy a tudatunkat összeszedhessük, először magunkat kell összeszednünk, vagyis önuralomra, önfegyelemre van szükségünk. Ez képezi az alapját az összeszedettségnek, amely aztán a bölcsesség kifejlesztéséhez vezethet.

 

Amikor pedig belátjuk, hogy meg lehet szüntetni a szenvedést, mivel a bölcsesség olyan ellenszer, amely képes kiirtani a tudatlanságot, a létforgatag gyökerét, akkor azt is észrevesszük, hogy a többi lény szenvedése is a tudatlanságból keletkezik, ami így szintén megszüntethető. Ha pedig pontosan megértjük, hogy a valóság helyes ismeretének birtokában hogyan szüntethető meg az érző lények szenvedése, akkor az együttérzésünk ereje is megsokszorozódik. A bölcsesség így fokozza az együttérzést.

Őszentsége, a Dalai Láma előadása Budapesten,

 

2000. október 14-én